Szerző/Előadó:Dresch Mihály Quartet, Chris Potter
 Cím:Zea
(P) 2016 
Amikor Dresch egy szólóba belekezd, a figyelmes hallgató úgy érezheti, hogy olvassa, ahogy gondolkodik. A dallam kismadara rázogatja a szárnyait, felnéz, és nekivág felfelé, de közben érzi maga alatt a mélység vonzását. Erdőkön és mezőkön vág át, mire befejezi girbe-gurba útját. Dresch kétségtelenül perfekcionista, de sohasem ambicionálta, hogy bravúrokkal kápráztasson el bennünket. Viszont szívesen állt össze olyan muzsikusokkal, akik hasonlóan gondolkoznak, de bizonyos dolgokat másként csinálnak, mint ő. Több a kontraszt, mint az azonosság Dresch és az amerikai világnagyság Chris Potter között, aki nem csak szaxofonon, hanem basszusklarinéton is játszik. A két szaxofonos fokozatosan közeledik egymáshoz, de kisvártatva már nehéz elhinni, hogy ez az első közös lemezük.

Zipernovszky Kornél


01. Togo
11:06
02. Zea
9:40
03. Legényes
5:42
04. Amott legel
9:44
05. Free
9:17
06. Hazafelé
6:17
07. Ereszkedő
14:48
08. Futás Miska
6:03

Összidő: 72:44
Előadók
Dresch Mihály – tenor- és szopránszaxofon, fuhun
Lukács Miklós – cimbalom
Ernő Hock – nagybőgő
Baló István – dob

Chris Potter – tenorszaxofon, basszusklarinét
Produkciós adatok:
Minden zeneszám Dresch Mihály szerzeménye, kivéve track 2, 5 (Chris Potter), és track 1 (Ed Blackwell, hangszerelte Chris Potter)
A felvétel a Müpa Fesztivál Színházban készült, 2012. április 16-án
Hangmérnök: Monoki Miklós
Keverés és master: Szabó Viktor
Borító: Huszár László / Greenroom

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

A lemez a Müpa Budapest Nonprofit kft-vel együttműködésben készült.


Az album anyaga az alábbi oldalon digitális formában is megvásárolható:


Dalok.hu Dalok.hu


Glenn Astarita - All About Jazz (en)
Thierry Giard - CultureJazz (fr)
Franpi Barriaux - Citizenjazz (fr)
Claude Loxhay - Jazzhalo (fr)
Jean-Louis Lemarchand - over-blog (fr)
Paul Jaillet - Jazz Magazine (pdf) (fr)
Mathias Bäumel - Jazz Zeitung (de)
Sven Thielmann - Hifi & Records Magazine (de)
Karl Lippegaus - Fono Forum (pdf) (de)
Hannes Schweiger - Concerto (de)
Jan Granlie - Salt Peanuts (no)
Yukinori Omura, Hiroki Sugita - JaZZ Japan (ja)
Robert Ratajczak - Long Play (pl)
Németh Attila - ekultura.hu (hu)
Komlós József JR - Alföldi Régió Magazin (hu)
Szentgallay György - Jazzma.hu (hu)
Olasz Sándor - Riff (hu)
Czékus Mihály - Hi-Fi Piac (hu)
Márton Attila - Gramofon (pdf) (hu)
Márton Attila - Demokrata (pdf) (hu)

Kattintson a képre a nagyobb felbontásért!Dresch Mihálynak különlegesen hűséges rajongótábora van Magyarországon, zenésztársai pedig megkülönböztetett tisztelettel övezik. Ő a magyarországi etno-jazz irány legjelentősebb képviselője. Nem sokkal azelőtt, hogy erre a koncertre sor került, aláírásgyűjtés indult azért, hogy megkapja a legmagasabb művészi kitüntetést, a Kossuth-díjat. Azóta hatvanadik születésnapját egy zeneakadémiai gálakoncerttel ünnepelte meg. Ami a saját maga által választott útját illet, a szerénységével kitűnő Dresch a végletekig következetes. Azért belefért számára, hogy elfogadja jazz-együttesek vagy világzenészek meghívásait, melyek közül kitűnik a Csík-zenekarral folytatott évtizedes együttműködése. Még baráti szaxofoncsatákra is vállalkozott, termékeny, már-már testvéri viszonyt alakított Borbély Mihállyal, aki a szaxofonok mellett klarinéton, tárogatón és fujarán is szokott játszani.

Dresch még tanulmányait folytatta, amikor elindult azon az úton, melyről nem tért le soha, hogy jazz zenekarával a magyar és Kárpát-medencei zenei gyökerekből táplálkozzon. Egyik oldalról John Coltrane, Johnny Griffin és Archie Shepp, másfelől Bartók Béla, Szabados György és a furulyázó erdélyi pásztor voltak példaképei. A kezdő lökést Dresch és generációja, köztük a szaxofonos Grencsó István, a zongorista Binder Károly és a dobos Baló István számára a magyar „szabad zene”, a népzenei gondolkodást és a korabeli free jazzt egy új rendszerbe szintetizáló Szabados adta meg. Negyven évvel később, miután az ő útjuk és a fiatalabbaké is már kibontakozott, tartják magukat az autentikus esztétikai minőséghez. Dresch következetes művészi gyarapodásának szerencsés oldalhajtása egy új hangszer, a fuhun, amelyet a szaxofon és népi hangszerek keresztezésével maga kísérletezett ki és szabadalmaztatott. A hangszert már ezen a koncerten is hallhatjuk.

Dresch útja szükségszerűen vezetett egy nagyon szorosan összefogott kvartett kialakításához is. Ebben a leghosszabb ideje fennálló partneri viszony Baló István doboshoz fűzi, még Szabados zenekarában kapcsolódott először össze a pályájuk. Baló teljesen egyéni soundja és képessége, hogy a ritmus mélyrétegeit és aszimmetriáit felfedje a hallgató előtt, egyszerűen nélkülözhetetlenné teszi ebben a kvartettben. A jelenlegi felállás azáltal vált legalább annyira izgalmassá, mint az előző, hogy csatlakozott hihetetlenül ötletgazdag Lukács Miklós cimbalomművész. Időközben ő lett a legkeresettebb magyar vendégszólista és session-zenész, nemrég Charles Lloyd zenekarába is meghívták. A zenekar legfiatalabb tagja az elképesztően odaadó bőgős Hock Ernő, aki ugyannyira otthon van az avantgárd és az alternatív, meg számtalan egyéb stílusban.

Amikor Dresch egy szólóba belekezd, a figyelmes hallgató úgy érezheti, hogy olvassa, ahogy gondolkodik. A dallam kismadara rázogatja a szárnyait, felnéz, és nekivág felfelé, de közben érzi maga alatt a mélység vonzását. Erdőkön és mezőkön vág át, mire befejezi girbe-gurba útját. Dresch kétségtelenül perfekcionista, de sohasem ambicionálta, hogy bravúrokkal kápráztasson el bennünket. Viszont szívesen állt össze olyan muzsikusokkal, akik hasonlóan gondolkoznak, de bizonyos dolgokat másként csinálnak, mint ő. Több a kontraszt, mint az azonosság Dresch és az amerikai világnagyság Chris Potter között, aki nem csak szaxofonon, hanem basszusklarinéton is játszik. A két szaxofonos fokozatosan közeledik egymáshoz, de kisvártatva már nehéz elhinni, hogy ez az első közös lemezük. Akkor barátkoztak össze, amikor Potterék ellátogattak Kisörspusztára, ahol nyaranta Dresch, Baló és mások kezdettől fogva örömzenéltek, sok mindenkit vendégül láttak.

Potter maga a tökéletes vendég: nem beszél túl sokat, de nem is intézi el egy laza fejbólintással, amikor a házigazda mond neki valamit. Például a Legényes-ben, ami a fiúk és fiatal férfiak páváskodó tánca, amivel igyekeznek magukra vonni a lányok figyelmét, miközben egyenes háttal a bokájukat csapkodva ütik a ritmust. Potter elsajátította a magyar és Kárpát-medencei ritmusokat és harmóniákat, és kiderül, hogy neki is van rapszódia a lelke mélyén. Elegánsan tölti ki azokat a kereteket, amelyeket Dresch népdalra emlékeztető szerzeményei nyújtanak. Duói a zenekarvezetővel a rohanó lovaskocsin, aminek az érzetét a kvartett nyújtani képes, fantasztikus részeket eredményeznek, felelgetnek a szólókkal, azután együtt haladnak tovább. Potter megmutatja, hogy miért is tartják nyilván a világ legjobb szaxofonosai között. Miközben az indulat, a kíváncsiság és a száguldás (mint a zárószámban) Dresch és kvartettjének évtizedes és következetes munkájának az eredményeként érezhető, ebbe ilyen simán, mindkét hangszerén bekapcsolódni, mind kísérő, mind szólista szerepben tündökölni, ehhez egy Chris Potter kellett.

Zipernovszky Kornél